Buda, zöldövezet, higgyétek el, ott se volt könnyű felnőni, például hozzánk csak 95-ben vezették be a kábeltévét:) 

Akkoriban láttam egy Blur klippet (Beetlebum) és a kötelező metalos éveim után egyszer csak rájöttem, hogy valami ilyesmi az én zeném. Nem sokkal később láttam talán a Creep klippjét, és be is szereztem kazettán a Pablo Honey-t és a Bends-et. Mind a kettő nagyon tetszett. Emlékszem, valamikor 97 elején elvittem egy buliba talán a Pablo Honey-et, de háttérzenének túl karcosnak bizonyult. Persze így is elég menő voltam vele:) 

Aztán jött 97-ben az OK Computer, és nem értettem. Vitya és Gellért akkor kezdték a Radioheadet, én akkor hagytam abba. Milyen szépen írt erről korábban a Gellért! Én akkoriban energikus, gitározós zenéket hallgattam, a Radioheadtől is azt szoktam meg, erre jött valami, ami számomra teljesen értelmezhetetlen volt. Hallgattam, hallgattam, de nem tetszett igazán, nem fogott meg. Hamar kikerült a playlistből, csalódott is voltam, mert egy általam szeretett zenekar olyan irányba indult el, ahol én már nem tudtam szeretni.

Túl fiatal voltam hozzá? Igen, de ez nem mentség. Innen visszanézve azt hiszem, hogy nem voltam nyitott. Az a zene nem fért bele azokba a kategóriákba, amikből én akkoriban válogattam. Nem azokat az eszközöket használta, amihez én szoktam. Hiányzott az, hogy belecsapjanak a gitárokba, ők pedig éppen akkorra unták meg, hogy belecsapjanak a gitárokba. Eltávolodtunk egymástól. Ez a tíz év különbség: Thom akkor lett 30, én akkor lettem 20. Vajon engem most megértenek a húsz évesek? Kétlem.

Aztán már csak hallomásból értesültem a továbbiakról, meg persze láttam egy-egy klippet, és igazolva láttam, amit korábban gondoltam. A Kid A és az Amnesiac megerősítette bennem, hogy sajnos ezt az együttest elvesztettem. Egyszer láttam egy koncertfelvételt, ahol nem is gitároztak, csak csavargattak minden szart. Na ez kész. [Most éppen pótolok, és hallgatom a Kid A-t. Megvan egy ideje, de szerintem még sose hallgattam végig. Majd fogok még erről írni.]

Teltek, múltak az évek. Mit hallgattam közben? Mindenfélét, a legtöbbet talán Placebo-t, meg persze az új fiúkat, Franz Ferdinand, Hard-Fi, stb.

Aztán furcsa hírek kezdtek érkezni: Hail to the Thief, újra gitároznak. There, there, hát nem is olyan rossz szám, de azért nem is vág földhöz. Nem szereztem be az albumot, de azért megjegyeztem, hogy ebből még lehet valami.

Aztán nagy felhajtás mellett megérkezett az In Rainbows. Na akkor ezt most már meghallgatom. És robbant. Úristen. Döbbenet. Hónapokig hallgattam, ámultam és bámultam, micsoda sokszínűség, számok, amikben tulajdonképpen nincs is refrén meg verze, csak úgy mennek előre, és zseniálisak. Hát ez az én zeném! Aztán elővettem a Hail to the Thief-t, és az is nagyon bejött. Nagyon örültem, nagy élmény volt, próbáltam a kocsiban kidobolni az ütemet, öt negyed, hét negyed, mittomén.

Aztán szólt a Vitya nyár végén, hogy lenne-e kedvem játszani egy Radiohead tribute együttesben. Akkor már évek óta nem játszottam rendszeresen zenekarban, csak néha egy-egy koncertre készültem fel hol a Crescendoval, hol tavasszal éppen a Vityával. Radiohead, és rendszeres próbák? Persze.

Az eddigiek alapján, ha sohasem lesz egyetlen fellépésünk se, már akkor is megérte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.