Első egyetemi évfolyamomat tapostam (vagy ő taposott engem) éppen kilábalva a Nirvana és Aerosmith áztatta középiskolás évekből, mikor zenei ízlésem tágulásnak indult. A fájások - melyek e kretén hasonlat ellenére elég élvezetesek voltak - gyors egymásutánban követték egymást, köszönhetően a MTV-n felfedezett újabb és újabb zenekaroknak. És megszületett a zenevadász énem. Ha meghallottam valami különlegeset, becserkésztem egy zeneboltban, majd elragadtam és falatoztam belőle egészen csontig csócsálva.

Az első ilyen reggeltől-estig-mindenszünetben-buszon-villamoson hallgatott kedvenc a Blur The Great Escape albuma volt. Ezt követte kisvártatva Manic Street Preachers és az Everything must go, az REM és a New Adventures in Hi-Fi, mind mind hetegig és cafatokra. Majd itt jött el az a perc amiért ennek az írásnak nekikezdtem: megláttam a Paranoid Android klipjét (a cenzúrázott verziót). Többször megízleltem, majd ismét roham a Petőfi Sándor utcába a Rózsavölgyibe és hazafelé már hallgattam is OK Computert. Innen - máig legyűrhetetlenül - felkerült a toplistámra az Exit Music és a Karma Police is. Telhetetlen gyomrom azonban nem engedett szabadulni, kellett nekem egy olyan hordozó is melyen rajta van a Creep, így vettem meg kb. az egyik első CD-met a My Iron Lung-ot (a boltban úgy látszik nem volt meg a The Bends), hát ezt se forgott keveset kedvenc fekte CD-s magnómban.

Ekkoriban még szó sem volt arról hogy én bármikor énekelni fogok a részeges üvöltözésen kívül. Viszont mikor a velencei karneválon egy éjszakai órán, kissé kótyagosan belefutottunk egy Radioheadet gitározó csapatba és leültünk közéjük nem kis meglepetést szereztem a társaságnak és magamnak mikor egész korrekten - ezt mesélik - elénekeltem nekik a Creepet és az Exit musicot, beleértve a kényes magas részeket. Ez volt lényegében az első énekléssel kapcsolatos sikerélményem (leszámítva, hogy Zakó tanárnő a középiskolában minden évben megkérdezte, nem akarok-e az énekkar tagja lenni).

Ezután a Radioheadet többé kevésbé szem elől tévesztettem, bár később a Hail to the Thief-et letöltöttem, de 2+2=5-on kívül a többi nem maradt meg bennem, ekkoriban már a számoknak meg kellett küzdeni az internetes árral, melyben nem volt könnyű megmaradni.

A tavalyi év viszont átütő változást hozott ebben. Már tejesen a magyar zenekarok és koncertek bűvöletében a külföldi zenekarokról többé-kevésbé megfeledkezve tengődtem Barbaro koncertről Harcsa Veronikára, Erik Sumóról Colorstarra, vagy Képzelt városra mikor Áron a.k.a. Ed figyelmeztetése fújt ébresztőt. Tőle megtudtam, hogy igencsak elbambultam, mert időközben már megjelent az In Rainbows, ami nemcsakhogy új (számomra), de k*va jó is (vagy b*szott jó, már nem emlékszem mit mondott), és igaza volt. Ez visszatérített az elvesztett ösvényre. Az új kedvenceim a Nude az Arpeggi és az All I need még sokáig fogják koptatni a fülemben lévő kis kalapácsokat. Mostanában pedig a fehér foltokat (Kid A, Amnesiac) kezdem lassan felderíteni.

ViktorVitya a.k.a. JakVik

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.