Ha jól emlékszem, akkor a Street Spirit első feldolgozási próbálkozódása valamikor 2003 környékén lehetett, amikor még mint Rosencrantz valamiért csak Ervin, Gellért és én voltunk a hangszobában, és (jött az ötlet, irány a Tátra) mivel a szám a szívünk csücske volt már akkor is, belevágtunk. Hogy Gellért mit csinált (talán dobolta) arra nem emlékszem, Ervin hozta gitáron a témát, én pedig énekeltem (nagy túlzással), mivel én tudtam a szám szövegét. Hogy mennyire borzasztó volt azt nem részletezném, de maga az, hogy ha csak 1 %-ot is, de visszaadtunk a számból, az nagyon tutkerájos érzés volt.

Ez jutott eszembe tegnap éjfél körül, amikor - ha jól emlékszem - a harmadik próbálkozásra immár két gitárral, énekkel, dobbasszussal és hellyel közzel, de megcsináltuk azt a 4 perc 12 másodpercet, ha néha pontatlan is még a dob, ha téveszt is a basszus, és kihagy a gitár, és még mindig nincs villanyorgona, de mostmár sokkal jobban - és legalábbis számunkra - élvezhetően sikerült megszólaltatni. És a Sziget koncerten való első élőben történő találkozás után ismét rájöttem, hogy ez a legnagyobb szám, amit valaha írtak.

Ennyi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.